Őszi szonettek

A megállóból látni a hegyoldalt. 
Itt-ott   sötétebb foltokban a fenyves. 
Lombok, melyek megélték a novembert                                   
a mozaikból sárgán kiragyognak.

Igen, az erdő: kisgyerekkoromban 
a fűben még lámpás, parányi lények  
járkáltak, szemek néztek a fakéreg
redőiből, szárnyas lányok laktak a lombban.

Reméltem, ha az ösvényről letérek,
van egy másik világ, ahol beszélnek
a néma   lények: fű, falomb, patak. Ma
    
már nem látom, csak azt, amire nézek,
vagy néznék, mert indulni is mi haszna,
ha az erdő csak erdő, a fa csak fa.

                    x

Adódik egy-egy  perc, amelyen át
mintha a köznapi létbe belépne
egy magasabb idő: november napsütése,                                
20 fok, a játszótéren az anyák

egy szál pulóverben, három gyerek
sikongva csúszdázik, fény dől az égből,
kutyák isznak a szökőkút vizéből,
s rázzák szőrükből a vízpermetet. 

Elfogulatlan, gyöngéd fény pereg le 
száraz levélre és járókeretre, 
visszeres lábra. Vagy nézd az előkerteket:
 
a dérütött, sötét rózsák felett 
hulló levél és késő őszi lepke
örül, hogy lepke és levél lehet.

                           x
Már útra készülnek a vadludak.
A megszokott november végi ünnep:
bódék szegélyezik a nagy tavat,
forraltbor-illat s lángosszag vegyülnek.

Üveggyöngyöt árulnak, sajtokat,
hús fő, a gesztenyék pattogva sülnek.
A tó fölött a gyöngyház alkonyat
és lenn a gyöngyök versenyt tündökölnek.
 
Utolsót lobban és leszáll a nap.
Körhinták és bódék körül körözve
tervek szövődnek, üzletek, szerelmek… 

Csak épp a vadludak nem látszanak,
ők benn, a tóközépen gyűlnek össze,
ködben, csöndben, mielőtt útra kelnek.